Ha szeretnénk magunknak egyet, az üzemeltetési költséget is beleszámolva mintegy másfél milliárd forintot kell félretennünk rá. A motor a legdrágább alkatrész.

Valljuk be: nagyon menő, ha egy Forma-1-es autó áll a garázsunkban. Nem nehéz elképzelni a barátaink arcát, amikor egy laza gombnyomással felnyitjuk előttük a távirányítós kaput, és megpillantják, mi parkol odabent. Igaz ugyan, hogy bajosan tudjuk elvinni őket egy körre, és az sem valószínű, hogy nyugodt szívvel odaadnánk nekik a slusszkulcsot (már, ha lenne ilyen), a paraméterek azonban lenyűgözőek. Elvégre kinek van olyan verdája, amely 0-ról 100 km/órára 1,7 másodperc, 200-ra 3,8 másodperc, és még 300-ra is 8,6 másodperc alatt gyorsul fel? Arról nem beszélve, hogy a piros lámpa sem okoz neki gondot: 200-ról 2,21 másodperc alatt állóra lehet fékezni vele. Nem rossz.

Egy friss összeállítás szerint azonban elég mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk, ha magunkénak szeretnénk tudni egy F1-es autót. Noha egy veterán Jordan Peugeot-t már 15 millió forintért megkaphatunk, ha mondjuk Michael Schumacher 1994-ben használt, vb-győztes Benetton B194-esére szeretnénk szert tenni, 800 millió forintot, vagy még többet kell kicsengetnünk. A legdurvább költségeket mégsem maga a vásárlás, hanem az üzemeltetés jelenti: ha furikázni is szeretnénk, számolnunk kell az alkatrészek kopásával.

Márpedig azok nem olcsók. Egy mai F1-es autóban még a kormánykerék is 6 millió forintot kóstál (hála a belezsúfolt elektronikának meg annak, hogy karbonból készül), és minden egyes gumi - ami ráadásul versenytempónál kb. 100 km alatt elkopik - 138 ezer forintba kerül. Ez egy teljes garnitúrára vetítve több mint félmillió forintra jön ki. Egy hátsó vezetőszárny, amely az autó teljes leszorítóerejének durván 30 százalékáért felelős, meglepően olcsó: 2,8 millió forintért meg lehetne venni, az első szárny viszont, az orrkúppal együtt bonyolultabb struktúrát alkot, így 4,6 millióért gyártják le - nem is pusztán az anyagköltség miatt, hanem inkább azért, mert a karbonszálas anyagból lényegében mindent kézi munkával készítenek, és az autoklávban csak körülményes előkészítés után lehet kisütni az alkatrészeket. Az autó váza például, ami a versenyzőt is védi, és évről évre egyre szigorúbb törésteszteknek vetik alá, 25 millió forintos egyszeri kiadást jelent.

A sebességváltó sem két fillér: konkrétan 27 millió forintot ér. Az F1-es autók legdrágább egysége azonban a motor, amit csaknem ezer különálló alkatrészből, nyolcvan óra alatt szerelnek össze, kb. 45,5 millió forintból. Ma, amikor a versenyzők csak nyolcat használhatnak el egy szezon alatt, a motorok már nem okoznak akkora érvágást a csapatoknak, mint hajdanán, de az autó teljes élettartama alatt így is egymilliárd-forintos költséget rónak rájuk. Ez azért nem kevés. Még a telemetria-szoftver is, amely csúcssebességnél másodpercenként 150 ezer mérést dolgoz fel, és 1 MB-nyi adatot továbbít a boxutcai irányítóközpont felé, 23 millió forintba kerül. Ehhez képest egy fék a maga 800 ezer forintos, vagy egy kipufogó a 2,5 millió forintos árával még jó vételnek számít. Igaz, mindkettő fogyóeszköz, ezért az autó teljes élettartamára vetítve sokkal nagyobb, 44 millió, illetve 54 millió forintos kiadást jelentenek.

A versenyek után százötven különféle diagnosztikai tesztnek vetik alá az autót, hogy ellenőrizzék az állapotát. Nem csoda tehát, ha az egész élettartama alatt kb. 1,5 milliárd forintba kerül a fenntartása. Ezek az értékek persze mind becslések, és csapatról csapatra, autóról autóra, alkatrészről alkatrészre, sőt, évről évre is változnak, de a nagyságrendeket azért jól érzékeltetik. És hogy mit kapunk ennyiért? Hát, alacsony fogyasztást biztosan nem: egy F1-es autó 100 km-en simán megiszik 70-75 litert. Cserébe viszont, amikor 315 km/óráról 185 km/órára lassít le, annyi energia szabadul fel, amennyiből egy elefánt tíz méter magasra ugorhatna. Tényleg mindenkinek kell egy ilyen a garázsba...